Kint az óceánban egy átlátszó tintahal úszik észrevétlenül. A napfény felülről beragyogja a vizet és a tintahalat. Nos, amúgy a nagy részén. Csak a tintahal szeme blokkolja a napfényt, árnyékot vetve alatta. Ez az árnyék veszélyt jelent a tintahalra. A mélytengeri ragadozók felfelé néznek, és ilyen árnyékokat keresnek. Így találnak táplálékot.
Sok üveg tintahalfaj azonban kifejlesztett egy megoldást erre a problémára. Fényt bocsátanak ki a szemük alól. Most alulról az állat látszólag eltűnik. Bármennyire is értelmetlennek tűnik, fényt használnak a rejtőzködésre.
És ezek a halak nem egyedül használják ki a fényt, mint túlélési készséget. Az óceán felszíne alatt a fény világa van. Szinte minden lény odalent ragyog valamilyen módon. Tekintsük a tengeri kukacot. Sárga szikrákat lő ki, hogy elriasztja a ragadozókat.
Alison Sweeney fizikus a Philadelphiai Pennsylvaniai Egyetemen. “A mély óceánban a biolumineszcencia a szabály, nem pedig a kivétel” – jegyzi meg. A biolumineszcenciával sok organizmus fénykibocsátó képességére utal.
A ragadozók elől való bujkálás messze nem az egyetlen oka annak, hogy az állatok fényt termelnek. A viperfish például villogó jelzőfényt bocsát ki, amely zsákmányt csábít – vacsorává. Még a nyár emblémája, a szentjánosbogár is fényt bocsát ki. Célja, hogy társat találjon. A pulzáló sárgászöld villanások nemcsak azt mondják a potenciális társaknak, hogy „itt vagyok”, hanem figyelmeztetik is a ragadozókat, hogy ez a rovar túl mérgező ahhoz, hogy egészséges ebédet jelentsen.
Régen az emberek rájöttek, hogyan világítják meg világukat elektromos világítással. De az emberek messze nem az egyetlen lények, amelyek megvilágíthatják a körülöttük lévő sötétséget. Sok állat is ezt teszi. És bármilyen furcsán is hangzik, néha a buborékok is fényt bocsáthatnak ki.
Itt három tudóssal találkozunk, akik ilyen természetes fényforrásokat tanulmányoznak. Amit felfedeztek, jobb eszközökhöz vezethet az emberi világ megvilágítására. Eredményeik akár jobb energiaforrásokat is eredményezhetnek – és talán jobban megértik a mély űrben megbúvó idős csillagokat.
Sok fényt előállító állatnak speciális sejtjei vannak, ahol a kémiai reakciók ragyogást keltenek. Az üveg tintahalnak például ezeken a sejteken vannak foltok a szemük körül. Az általuk kibocsátott fény betölti az árnyékot, amelyet a szemük egyébként vetett volna. Ezzel szemben egy szentjánosbogárnak ezekből a sejtekből álló csomója van a has utolsó szegmensében. Mind egyszerre ragyognak, hogy fényes villanást hozzanak létre.
Az, hogy ezek a sejtek hol vannak és milyen közel vannak egymáshoz, attól függ, hogy az állatok mit csinálnak a fényükkel. A változatosság kissé „olyan, mint a Home Depotban található különböző típusú lámpák” – mondja Sweeney. – Hatalmas árvízlámpák, karácsonyi fények és zseblámpák vannak. Mindegyiknek megvan a célja.
Sweeney már az egyetem alatt érdeklődött az állatok fénykeltő képessége iránt. A napfény hatása a növényekre és állatokra lenyűgözte. Végül úgy döntött, megvizsgálja, hogyan alakult ki ez a kapcsolat.
A posztgraduális iskolában elkezdte tanulmányozni, hogy az állatok hogyan bocsátanak ki és használnak fényt. Ez vezette őt arra, hogy tanulmányozza az üveg tintahal nemzetségét. A szentjánosbogarakhoz hasonlóan az üveg tintahal is vegyszerek hármasára támaszkodva világít. A fényt kibocsátó üveg tintahal sejtek vékony kábeleknek tűnnek, mindegyik körülbelül 50 mikrométer hosszú. Ez körülbelül az emberi hajszélesség. Sweeney úgy gondolta, hogy a cellák kábelekként is viselkednek. Úgy tűnt, lefelé irányítják fényüket, az óceán feneke felé.
De miközben gondosan tanulmányozta ezeket a sejteket, ő és kollégája, Amanda Holt egy meglepetéssel találkoztak. Ezek a sejtek „szivárogtak” – magyarázza Sweeney. Egész hosszukban elvesztették a fényt. Ez azt jelentette, hogy a fény oldalról is kilépett a cellából.
Ez eleinte hatástalannak tűnt a nőknél. De akkor Sweeney az állatok világát vette figyelembe. A tintahalnak el kellene rejtőznie a ragadozók elől, amelyek nemcsak alatta, hanem mindkét oldalon leselkednek. Így el kell kerülniük, hogy a szemhéjfestéket mindkét oldalra vessék. És a szivárgó fény éppen ezt tette. Hatékonyan elrejtette a tintahal szemét minden szögből.
“Ezek az állatok mesterei az eszközök manipulálásának, hogy világosságot hozzanak létre” – fejezi be Sweeney. Úgy tűnik, trükkjeik vannak a fénnyel való munkához rendkívül kis helyeken (egyetlen cellában) és bizarr környezetben.
A kutatók abban reménykednek, hogy a nanotechnológia segítségével új eszközöket hoznak létre, amelyek ugyanezt teszik.
Az üveg tintahal nem hatékony módszereket használ a fény előállítására a jobb élet érdekében. „Szeretnénk megérteni, hogyan teszik ezt a tintahal, így mi is meg tudjuk tenni” – mondja.